Hogyan élem meg a napjaimat a karantén idején ?

  1. Murányi Gabriella: Cselekvéssel teli várakozás

Eddig is terv szerint éltem, szinte órarend alapján. Ez így van most is. A reggeli kávézás közben elhatározom, hogy aznap miket fogok elvégezni. Reggeli órákban gyors gyaloglás itt a környéken. Délelőtt a feladatok foglalnak le, délután TV, olvasás, keresztrejtvény, a telefonálgatások. Nagyon gyorsan telnek a napok. Figyelemmel kísérem az eseményeket: mit mondanak a Tv-ben, rádióban, s mivel számos egészségügyi dolgozót ismerősöm van, némi kapcsolatban vagyok Velük is.

Katasztrófa volt eleinte a védőfelszerelések hiánya. Egy füzetbe jegyzetelem a vírussal kapcsolatos eseményeket, kutatásokat, a francia Nobel-díjas professzor állításait. Néha dühöngök én is, hisz mást hallok a hírekben, mint amit ismerőseim tapasztalatból állítanak. Kórházak kiürítése, betegek elküldése. Mekkora fejetlenség van.

A legnagyobb munkám a nagyszobám festése volt, segítséggel. Szúnyoghálók cseréje, ablakkeretek festése. A többi csak apróság, de mindíg van mit tenni.

Hétfőn és csütörtökön tornázom a Zoom-on a Tűzmadárház Marcsijával.

Mivel a fagyasztóm is teli, így csak heti egy alkalommal megyek a piacra -védőfelszerelésben. Gyalog 3 km oda s vissza is 3 km. Ja, a napi tízezer lépésem átlagban meg is van.

Nagyon jó előadásokat hallgatok: Dr. Domján Mihály, Dr. Bagdy Emőke, Add tovább a mosolyod gödöllői csoport videó előadását is hallgatom.

Jól el is vagyok, de hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem hiányzik semmi.

Hiányoznak az unokáim, most telefonkapcsolatban vagyunk.

Hiányoznak a találkozások a kiránduló csoporttal.

Hiányoznak a barátnőim, telefonon beszélünk jelenleg.

Hiányzik a heti három-négy kártyacsata a baráti társaságommal.

Meg egyáltalán a nyüzsgés, a MRL irodája: Mi van, mit tehetek, lesz-e rendezvény, mehetek-e?

Ezek hiányoznak ..igen.

De én még mindig nem érzem a bezártság súlyát, mert sok-sok feladatom van még.

S megemlíteném: minden nap megköszönöm, amim van, az életem, a létem, s gondolok azokra, akik ebben az időben távoztak – barátaim, barátnőim.

Van közöttük, akinek hamvai csak ősszel találnak végső nyugalomra.

Most hirtelen ennyi. Sziasztok, szeretettel gondolok Mindenkire!!

  1. Dr. Csiba András: Szubjektív gondolatok a rákos betegség és a koronavírus vonatkozásában

Kemoterápiás kezelésem után kitört a koronavírus járvány. Még arra sem kerülhetett sor, hogy a kontroll vizsgálatokat elvégezzék. Korom és legyengült immunrendszerem miatt fokozott veszélynek vagyok kitéve. Mitől kell félnem? Nemcsak a daganat, hanem az ellene adott kezelések is rontják az immunrendszer működését. A koronavírus fertőzés az egész tüdőre kiterjedő gyulladást okozhat, melyet légzési nehézségek kísérnek. A gyulladás károsítja a légutak felső felületét borító sejtek ellenálló képességét, ezért az ott jelenlévő baktériumok, amelyek normál esetben nem okoznak problémát, megtámadhatják a tüdőt és gyulladást okozhatnak. A vírus és a baktériumok együtt támadnak. Oxigénhiány lép fel, mely a szerveket tönkreteszi. A védekezésről sok szó esik az operatív törzs tömegkommunikációjában (otthonmaradás, online élelmiszer rendelés, gyakori szappanos kézmosás, fertőtlenítés). Szájmaszkok viselésére az u.n. félálarc a megfelelő (FFP3 és az N95 jelzetű maszkok). A hagyományos sebészeti maszkok átengedik a vírust és ezért kevésbé alkalmasak. Immunerősítő táplálékkiegészítők szedése javasolt az orvosi konzultációkat követően. Csak reménykedhetek a járvány megszűnésében és várom az elkövetkező kontroll vizsgálatok eredményét sorsom további alakulását illetően.

  1. Janitz Vera és Attila: Pár sorban leírom a karantén alatti érzeteinket

Én zömében megtartom a kijárási tilalmat, de kb. kéthetente egy fél órára ki szoktam menni délután sétálni a Vár aljába. Nehezen viselem a bezártságot, és a fájós lábaimnak is nem tudom, hogy mennyire tesz jót, hogy otthon ülök. Kicsit féltem eleinte, hogy mi lesz akkor, ha megkapom a vírust, de aztán beletörődtem. Még meghalni nem szeretnék, de elfogadom, ha most ez lesz a sorsom. Van még feladatom, nem történhet ez meg velem, gondoltam, és erre hagyatkozom.

Attila délelőtt a 65 év felettiek korlátozott idejében bevásárol, és utána még egy kicsit szokott sétálni a Tabáni hegy oldalon. Délután megint egy fél órát sétál, vagy egyedül, vagy amikor én is megyek, akkor velem. Szerintem Ő is nehezen viseli el a bezártságot, de Ő nem veszi olyan komolyan a karantént, mint én.

Hiányzik a Liga, a tevékenység, az emberi kapcsolatok.

A Körtánc megy minden nap “Zenés esték a karantén ideje alatt” címmel. Enci küldi a zenéket minden este, és néha próbálunk a Zoom programon is összejönni, és ki-ki a saját lakásában táncolni három táncot. Ez nagyon jó, feldob. Hétfő esténként a Gábor meditációt tart szintén a Zoom programon, ez is nagyon jó. Kicsit könnyebben viseljük így el a nehézségeket.

Azért az emberi kapcsolatok nagyon hiányoznak.

Szeretettel: Vera és Attila

  1. Cservenkai Olga: Mit csinálunk a járvány idején?

Mi a családdal hetente 2-3 alkalommal sétálunk a közeli erdőben. Heti 4- 5 alkalommal tornázom is. A TV -ben lévő tornát napi rendszerességgel művelem. Telefonon, vagy e-mail-ben tartom a csoportommal is a kapcsolatot. Ők is tornáznak, sétálnak. Szinte mindenki kitakarította már a lakást is többször. Szóval senki nem unatkozik. Az olvasás is szerepel a programomban. A kerti munkákat is elvégeztük. Festettük a házat belülről. A kerítést is lefestettük. Szóval mi még nem unatkoztunk. És azt hiszem, a csoportom többi tagja sem. Attól függetlenül már nagyon várom a személyes találkozást, ami nagyon hiányzik.

Mindenkinek jó egészséget kívánok, üdvözlettel.

Bordás Józsefné (73 éves) – Heves megye, Lőrinci

Pontosan második hónapja vagyok kiemelt állampolgár. Olyan, akire nagyon kell vigyázni, akire nagyon fontos figyelni, akinek ilyen jó dolga még sosem volt.

De tényleg. Ezt éreztem az első napon, most is. Azt nem mondom, hogy nem voltak hullámok, melyek időnként elértek, hogy nem volt 3 nap egyfolytában, amikor a könnyeimbe belefulladva, alig tudtam a felszínre visszakúszni, dehogy nem! Amikor igazából felfogtam mit jelent ez a vírus, a járvány, a karantén.

Ez olyan, mint a háború lehetett. Mindenki reménykedett, hogy elkerülhető, hogy ki lehet belőle maradni, hogy csak ott és arra, de erre aztán biztosan semmi sem fog történni. Pedig megtörténtek a tragédiák, jöttek a repülők, ledobták a bombákat, az atombombát. Mégis minden nap kisütött a Nap, az ég kéklett, tavasszal nyíltak a virágok, szerelmek és gyermekek születtek, nyáron csodásan kivirultak a lányok, ősszel ugyanúgy lehullottak a levelek, s télen, szikrázott a fehér hó. A havon folyt a kiomló piros vér, a temetők zsúfolásig megteltek, temetetlen holtak közös sírokba kerültek, éhezés, nyomor halál járt az utakon.

Ezekkel a gondolatokkal keltem, feküdtem, s tudtam, nekem semmi nem jó abból, amit az első napokban üdvrivalgással köszöntöttem.

Nem tudtam, mit kezdjek magammal. Én teljesen egyedül élek. Férjem már 11 éve eltemettem. Gyermekeim, unokáim segítségére nem számíthatok, a szomszédok fiatalok. Maguknak való fiatalok. Dolgozók, nem dolgozók, sokan, sokfélék. Vannak jobbak és rosszabbak.

Nekem nem természetes, hogy segítségre szorulok, én akarom megoldani a problémáimat, gondoskodni magamról, még képes vagyok rá. Én akarom eldönteni, mikor, hová megyek. Engem ne korlátozzon mozgásomban senki! Még ez a nyamvadt vírus se, mert nem hagyom! Irányíthatatlan, renitens voltam, vagyok ma is. Csak azért is, mert ezt várják el tőlem, hát nem kértem az önkormányzat segítségét, az ebédre sem fizettem be, maszkot, kesztyűt, fertőtlenítőt se vettem. Na persze, még mit nem, annyi betegségen túl jutottam, ez is csak egy a sok közül. Mondogattam magamnak, pánikra semmi okom, egy gyermekkori dal jutott többször eszembe. „Nem félünk a farkastól, nem bánt az csak megkóstol”, s lassanként elkezdtem dúdolgatni, aztán már nem csak ezt, mindent, ami eszembe jutott.

Ismerősöm születés napja jött, elkészítettem egy videót, amin saját versemet küldtem el online. De halál eset is történt a második héten, a Jöhet még tél c. versemet erről írtam. Mert temetésre nem mentem, nem mehettem. Elküldtem ezt is emilben. Ez egy búcsú volt, nehezen teltek utána a napok. De kénytelen voltam magamhoz térni.

Kerestem a házhoz szállítási lehetőségeket, bevásárlás, meg a már akkor fontosnak tartott higiéniai ajánlások miatt maszkot, kesztyűt, fertőtlenítőt is, sőt házi tejet rendeltem, holott eddig meg nem ittam, de házhoz szállították, jól esett. Olcsóbb is volt, mint a bolti.

A csekkjeimet a postai feladás helyett a net -bankon keresztül intéztem, egészen jól működött már minden, még én is, de még mindig nem tudtam, hogy mi az ami hiányzik. Egész nap a lakótelepi lakásban a 2.emeleten, erkély nélkül, egyedül. TV, internet, rejtvény, könyv, sőt, főzés és minden ami egy háztartásban van, napi teendőim lefoglaltak. Ám elnehezedtem, s miután 3 protézisem van, a két térdemben, a csípőmben, rossz a gerincem, s úgy egyáltalán nagyon fájt mindenem, felfogtam, nekem mozogni kell! Ennél sokkal többet, mert profi szintre fejlesztettem a sütési tudományomat, eleinte csak egy héten egyszer sütöttem kenyeret, aztán már naponta kitaláltam, kis sósat, édeset.

A torna nem az erősségem, de szívesen csináltam csoportosan, sétáltam csoportban, sőt szenior táncra is jártam, a meridián torna pedig szintén jól esett. De itthon, egyedül, na nem, ez nem esett jól, sőt, egyáltalán nem csináltam mást, mint ettem, ittam, aludtam, „szórakoztam” mint egy kisgyerek, kinek semmi dolga. De, neki fejlődni kell.

Nekem is, bár nem tudtam, hogyan és mit tegyek ennek érdekében.

Sétálni indultam. Egyedül. Közel a Zagyva, a partján millió látnivaló, az égen tejszínhabos felhők úsztak, a békák kuruttyoltak, a szél egy dalt dúdolt a fülembe. „Imádok élni, imádok élni, imádok bátor szívvel semmitől se félni, lalala, de jó, hogy élek, valami ilyesmi a szövege. Én ott, akkor, egyedül boldog voltam.

Rendszeressé váltak a séták, persze szigorúan maszkban, mert többen is jártak, futottak arra.

A kert, ami nem vonzott eddig, jó ha van, de jobb ha nincs, hangoztattam sokszor. Ha nem sétáltam, mert néha zavartak ott mások, akkor kertészkedtem.

Rendszeresség alakult ki az itthon töltött életemben. Én eddig azt gondoltam, nem menni sehová, nem utazni, nem találkozni ismerősökkel, jó-barátokkal, a családommal, a megszokott normális életemben sokszor volt pánik rohamom, ha néhány napig valami oknál fogva nem mehettem ki az utcára, nem beszélgethettem, nem csináltam programokat és valahogy tudatosult akkoriban bennem, hogy ha nem keresek ilyen lehetőségeket, nekem az nem jó.

Anyák napján sosem várom a gyermekeimet, hiszen nem vagyunk közel egymáshoz. Erre jó az internet, természetesen nem csak akkor, kapcsolódunk a világhálóra.

Most aztán, még annyira sem vártam egyiket sem, de: megérkeztek váratlanul. Ott álltak az ajtóban, fekete maszk, és fekete kesztyű a kezükön, mint akik bankot rabolnának! De csak a szívemet és a könnyeimet vitték magukkal, miután átadták a virágot. Hát persze, hogy zokogtam! A boldogságtól.

Én tényleg jól érzem magam ebben a lecsendesült életemben. Ha nem a járvány következményeként élem meg, sosem jövök rá, én nagyon szeretek élni! Milyen sokszor elmondtam, de nem akarok, minek, semmit se ér, csak a sok gond, baj, betegség és minek is születtem meg, ha így kell élnem. Dehogy bántam volna, ha már rég meghalok. Kívántam, akartam, hogy végre eljöjjön értem a kaszás.

Itt vagyok, rácsodálkoztam egy eddig ismeretlen életre, s ha tehetném elrendelném hatóságilag és örökre.

Pappné Ráduly Irma (Debrecen) – MARADJ OTTHON!

/ Egy kis nosztalgia koronavírus idején /

A koronavírus az egész világon megváltoztatta az emberek mindennapjait.

Pár napja még klubokba, táncpróbára, énekkari próbára, gyűlésekre, túrázni, kirándulni jártunk, sportoltunk. De most muszáj otthon maradni, magunk és mások érdekében karanténba vonultunk. A karantén egy negyven napos zárlatot jelent, de mi most nem tudjuk, hogy mennyi ideig kell felkészülnünk a négy fal közötti napokra

A rádióban, Tv-ben, Facebook -on, többnél–több ötletet kapunk az idő eltöltésére, művészek, zenészek azon fáradoznak, hogy kellemessé tegyék, és ha szükséges pszichológustól is kapunk segítséget.

A legnagyobb segítséget mi nyújthatjuk magunknak, azzal hogy erősek vagyunk, nem hagyjuk, hogy a humor elhagyjon bennünket, és találunk megfelelő tevékenységet a megszaporodott „énidő” hasznossá, unalommentes eltöltésére.

Én az egyik nap elhatároztam, hogy kipakolom a gardróbszekrényem egy rejtett zugát. Selejtezek, kidobom, amire már nincs szükségem. Ez nem volt egy könnyű vállalkozás. Létráról le –fel, dobozokat ide- oda pakolni. A tematikus pakolgatás, a dobozok tartalmának nézegetése közben nosztalgikus hangulatba kerültem.

Előkerült a menyasszonyi fátylam, amit 46 évig egy dobozban őrizgettem. Feltört bennem az emlék, hogy mennyire vágytam akkor arra, hogy magamra vegyem hosszú fehér ruhámat hozzá a fátyolt, és kimondjam a boldogító igent a szeretett férfi oldalán.

Házasságom sajnos nem sikerült, nem tartott sokáig, de boldogságomat a két gyermekemben is megtaláltam. Ó mennyire szeretem őket. Hálás vagyok Nekik, azért amit tőlük kaptam, örömöt, könnyeket, csalódást, reményt, hogy tovább kell menni.

Gyermekeim már nem élnek velem. A szeretet, az aggódás most megfordult, most kapom vissza tőlük azt, amit én adtam nekik.  Természetesen a szeretet eddig is meghitté tette a családot, de most a koronavírus idején meg jobban felerősödött. Az aggódó telefonok, az intelmek mindennaposak.

A pakolgatás során előkerült az első pólya, az első kiscipő, a tipegő. Az egészségügyi kiskönyv, amibe be van írva a születési súlyuk, és a kötelezően megkapott védőoltások.

Minden eszembe jutott. A lányommal karácsony második napján jöttem haza a kórházból, és jelképesen a karácsonyfa alá tettük. Életem legszebb karácsonyi ajándéka volt. Két évvel később született meg a fiam. Sose felejtem el, a szomszéd bácsi kalapját levéve gratulált az apró kékvirágos pólyában alvó kisbabának.

Megőriztem az óvodáskor emlékeit is. A lányomnak gyöngysor, a fiamnak kifli volt a jele. Felderengtek az első óvodában töltött napjaik, amikor sírva hagytam ott a fiamat, én meg a kerítésen kívül könnyeztem.

Ürültek ki a dobozok. Bennük az első iskolaköpenyek,/akkor még kötelező volt/ a kisdobos és úttörő élet kellékei /nyakkendő, szíj, síp/.

Derültséget váltott ki belőlem az első ellenőrző könyv, a megérdemelt és érdemtelen jegyekkel. Az üzenő füzet. /Telefon hiányában a tanár  ezzel tartotta a kapcsolatot a szülővel./ A betűtartó, amely az írás és az olvasás elsajátításában nyújtott segítséget.

Mosolyt csaltak az arcomra, az óvónő és a tanítónő segítségével készített anyák napi és nőnapi ajándékok. A megőrzött rajztömb, ami tükrözte az első próbálkozásokat. Voltak furcsák, de egész jól sikerültek is.

A következő doboz tartalma, a táborból küldött képeslapok, levelek. Megírták, hogy jól érzik magukat, de időnként rájuk tör a honvágy.

Ma már nem írunk postán küldött levelet, képeslapot. Érzelmeinket egy SMS-ben, vagy gmail-ben írt üzenetben l fejezzük ki.

Leporoltam a dossziét, amelyben a fiam sportpályafutásának dokumentumait, a megfakult újságcikkeket őrizgettem a megnyert és elvesztett versenyekről.

Kibontogattam a lányom babáit a nagy kockás bőröndből. Amikor nyugdíjba jöttem, új ruhákat varrtam nekik. Kicsinosítva, évek óta várják, hogy valaki megint játsszon velük.

Egy szép doboz következett, a régi fényképekkel.  Megelevenedtek a régi emlékek. Mosolyogtam, de szomorkodtam is az idő múlásán.

Az egyik képen szüleim, Laci fiam, és a család kedvenc kutyája Pötyi látható. Apukám /ő már sajnos nem él/, a Naplót olvassa, a BMX kerékpár a kerítéshez támasztva. A háttérben a gazdasági udvar, tyúkok, kacsák, libák az udvaron, a távolban a gondosan megművelt veteményes kert. A képet Ildikó lányom készítette 11 évesen a Pajtás fényképező gépünkkel.

Eszembe jutottak a régi nyarak, amikor a falu tele volt a városból a nagyszülőknél nyaraló gyerekekkel.  A Nagymama vigyázott rájuk /aki most 90 éves/, most ők aggodnak érte.

Nincs már gondosan meszelt ház, rendbetartott virágoskert, és kapueleje, szőlőlugas kukoricagóré. A ház új gazdájának ez már nem fontos. Amikor hazalátogatunk a temetőbe Apukám sírjához, egyre rosszabb állapotban látjuk, amikor bemegyünk az utcába. Ilyenkor mindig nagyon elszomorodunk.

Hát így múlik el minden.

Amit találtam és láttam a szekrényben, nem selejteztem ki semmit, hanem gondosan visszaraktam mindent ezzel a történettel együtt.

Sikerült segítségükkel emlékeznek életem egy-egy napjára, időszakára, és úgy gondolom, hogy nem őrizgettem hiába.

A karantén egy délutánját töltöttem el így, és úgy gondolom, hasznos időtöltés volt.

Ajánlom Nektek is, kedves klubtársaim.

Kategóriák: EgyébKoronavírus

Kapcsolódó bejegyzések

Alapszervezetek

Kreicsi Mária köszöntése

Szeretettel gratulálunk Kreicsi Máriának, a Salgótarjáni Alapszervezet elnökének, aki a közelmúltban két elismerést is kapott: Az egyiket a június 22-i  Kihívás Napja  (21 fős Meridián torna és 35 fős Nordic walking) szervezéséért   A másikat Olvass tovább...

Egyéb

Rákos voltam, de már elmúlt! Asszem.

Szeretettel ajánljuk olvasóink figyelmébe Mészáros Mihály könyvét, amely a szerző internetes blogja alapján készült.   Mészáros Mihály – Rákos voltam, de már elmúlt! Asszem. „A Rák nem vicc, de humor nélkül belehalsz.” – ez is Olvass tovább...