Moné Éva
Betegségem története
 |
“A magyar nyelvtanban a „rák” szó, az azonos alakú szavak közé tartozik. Kiejtés szerint egyformák, a jelentésük azonban nem ugyanaz. Gondolhatunk egy állatfajtára is, meg egy betegségre is.Minden figyelmeztetés és kopogtatás nélkül tört be az ajtón a betegség. Mint egy villám által sújtott fa, mely sűrű lomkoronájával, élete teljében a földre dől. |
Rák, harmadik stádium, áttét! Rákos sejtek a nyelőcsőben és a nyirokcsomóban. Ennek,
hallatán szinte megfordult velem a világ. Egy pár évvel ezelőtti film jutott az eszembe, címe
Harmadik típusú találkozások, amivel kapcsolatban csak annyi azonosságot érzek, hogy engem
is úgy meglepett a betegségem, mint a filmbéli szereplőket az ufóval való találkozásuk. Ezt az
ötletet felhasználva mondom néha, hogy volt egy harmadik típusú találkozásom a rákkal.
Kezelés menete 37 kemoterápia és 37 sugárterápia (ez még gombócból is sok), heti 5
alkalommal, kivétel a hétvége és az ünnepnap. Mindez bejáró betegként. Szóba sem jöhetett,
hogy a kezeléseket elutasítsam, hiszen akár az életem is függhetett ettől. Bíztam az
orvosomban, hittem és reméltem, hogy elmúlik mindkét daganat a rákos sejtekkel együtt.
Hazaérve a családommal mindent megbeszéltem, és megígértem, hogy a jövőben is
megosztom velük, bármilyen hatással is lesznek rám a kezelések. Nem hagyom őket
bizonytalanságban.
Ezt megélni öniróniával és humorral is nehéz, még akkor is, ha a szervezetem nem tiltakozott
a kezelések ellen. Mikor elindult felém a „kemós” tű, észrevettem rajta két kis sárga
szárnyacskát. Ekkor arra gondoltam, hogy ez olyan, mint egy színes pillangó, amelyik a reggeli
napfényben szárítgatja nedves szárnyairól a harmat cseppjeit, hogy aztán szétbontva azokat,
elrepüljön az ezer színben pompázó virágos rét felé. Ezután már azt kértem a
szakasszisztenstől, hogy szálljon rám a kis pillangó.
A kemoterápiára elkísért a lányom és egyik barátnőm is. Ettől megnyugodtak, hiszen saját
szemükkel tapasztalhatták, hogy a kezeléseket jól viselem. a fáradságon kívül semmi bajom
nem lett. Képes vagyok a tömegközlekedésre egyedül is. Hazaérve azonban már hívogatott az
ágy, és elmerültem az álmok világában.
A sugárkezelésekre egy maszkot készítettek az arcomra, mely a nyakamat is befedte, de az
apró rácsain keresztül kiláthattam. A megfelelő helyen berajzolták azokat a pontokat, ahová a
célzott kezeléseket kellett kapnom. Kíváncsiságból – még az első kezelés előtt – felpróbáltam
és lefényképeztem magam. Vívósisak! Igen, hasított belém a felismerés. Hasonlít a vívók
sisakjára! Ők is a győzelemért küzdenek.
A kezelések befejezésével jöhetett az immunrendszert megerősítő, vitaminokkal és
nyomelemekkel teli ital. Megjött az étvágyam és gyarapodtam pár kilóval is a 21 kg fogyás
után. Már semmi akadálya nem volt annak, hogy régi önmagam megtaláljam, felvegyem a régi
ritmusom.
Naponta 5-6 km-t sétáltunk a család kedvencével, Mortival az erdőben a jó levegőn. Még egy
dunai sétahajózásra is elmentünk. Folytatódtak a barátnőkkel megszokott kártyacsaták, majd
filmek nézése, megbeszélések, de a nassolás sem maradt el.
A családom, Morti kutyám, rokonaim, barátaim, kutyás ismerőseim is hozzájárultak ahhoz,
hogy elinduljak a tünetmentes lelet felé vezető úton. Mindezért hálát és köszönetet érzek
irántuk. Egy idő után arra is ráébred az ember, hogy neki is kell valamit tennie saját magáért,
hiszen ő a részese mind annak a gyötrelemnek, és küzdelemnek, ami még változást jelenthet
a „hosszú kirándulás” megtételéhez. Először még csak a gondolat született meg bennem. Az
elhatározásig és megvalósításig még futottam pár kört. Amikor már eljutottam a kivitelezésig,
szinte ordítva sarkallt arra, hogy itt az idő! Most kell cselekedned! Ne várj tovább! Hogy mire
gondolok? Még több segítségre. A lélek gyógyítására, az egyensúly visszaállítására, a
megbékélésre a kórral. A kihullott haj látványa csak fokozza a félelmet és szorongást, szörnyű
látvány arra ébredni, hogy hálótársat kaptam. A párnát beborítja a hajunk, vesztesei leszünk
jó pár hajcsomónak. Fodrász! Villant át az agyamon. A megmaradt „zuhataggal” megkerestem
a fodrászom azt kérve, itt a fejem, csinálj vele, amit akarsz, csak legyen valami emberi külsőm.
A tükörben néztem a folyamatot és egyre jobban tetszettem magamnak. Az eredményt
kiválónak találtam. Akkor már a paróka sem kell! Boldog és elégedett lettem az
végeredménytől. Egy kicsit büszke is.
Első tünetmentes lelet után gondoltam arra, hogy segíteni szeretnék a rákban megbetegedett
embereknek. Talán adhatok valamennyi reményt és vigaszt számukra. Lehet, hogy
elgondolkodnak azon, hogy nem kell mindig a legrosszabbra gondolniuk. Legyen
kapaszkodójuk – bármi is legyen az –, legyenek terveik, mindent beszéljenek meg az
orvosukkal, merjenek kérdezni is tőle, ha valamit nem értenek. Fontos a családdal és a
barátokkal való beszélgetés, nem titkolva el gondolatainkat, esetleges szorongásainkat,
valamint a segítség és a megértés fontosságát sem. Idővel a betegség elfogadása is betoppan,
és mint a tavasszal érkező gólya, csendben belakja a lelküket.
Szórólap segítségével jutottam el a Magyar Rákellenes Liga tanfolyamához. Közel négy éve
végzem ezt a szolgálatot, mint önkéntes segítő. Betegeket látogatok egy kórházban, igyekszem
beszélgetéssel oldani és könnyebbé tenni – hacsak tíz percre is – a bennük lévő félelmet és
feszültséget.
Sikertörténet? Nem! Inkább szerencsés embernek érzem magam. Erika barátnőm szerint
valami miatt még szükség van rám. Talán a szolgálat lehet az? Nem tudom.
Visszautalva a bevezető részre, eszembe jutnak azok a csöppnyi rákok, amelyek születésük
után halált megvető bátorsággal igyekeznek az életet adó tenger felé.”
