A Magyar Rákellenes Liga idén ünnepli megalakulásának 25 éves évfordulóját. Ebből az alkalomból írta ki alkotói pályázatát, hogy segítse a rákkal megküzdött emberek rehabilitációját.
Pályázat
Az egészségtudatosság megmentheti életünket!
Az AVON és Az Emlőrák Gyógyításáért Alapítvány ismét mell mulázs pályázatot hirdet egészségnevelők, valamint egészségügyi és oktatási intézmények számára Az ember élete során folyamatosan tanul. A mindennapos tapasztalások, az iskolában megszerzett tudás, a családunktól, környezetünktől Olvass tovább...
4 hozzászólás
Ács Ibolya · 2015-10-16 at 22:18
Szeretettel ajánlom egyik novellámat mindenkinek, aki ebben a gyilkos kórban szenved, szenvedett vagy olyan személyt ismer, aki rákbeteg.
Soha, de soha nem szabad feladni, mert a pozitív gondolatoknak csodálatos ereje van.
Olvassák el ezt a megható, igaz történetet.
NEKEM MÉG FELADATOM VAN EBBEN AZ ÉLETBEN…
Ilonka fáradtan rátámaszkodott a seprű nyelére, és letörölte az izzadtságcseppeket a homlokáról.
Az ablaküveg szinte szikrázott az augusztusi kánikulában és furcsa fényeket vetett a takarítónő meggyötört arcára. A valamikor csokoládébarna, pirospozsgás, tűzről pattant menyecske bőre az évek során szürkésbarnává fakult, és szája körül mély barázdákat vésett az idő. A ráncokban megültek a porszemcsék, amelyeket még néhány perce törölt le az ablakpárkányról.
– Pókhálózni is kéne. – suttogta csak úgy magának, és felnézett a mennyezetre, ahol szorgalmasan hálót szőtt egy zugpók.
– Szövögesd csak a hálódat, te híres takács. Te se tudod, mikor szakítja szét a szél a mesterműved, mint ahogy én se, hogy mikor szakad el az életem fonala. – sóhajtotta és leroskadt a panelház koszos lépcsőjére.
– Nézd, a nyanya beszél magában. – hallotta a nevetését két kamasznak, akik ujjal mutattak rá.
Nem törődött velük. Lehunyta szemeit, és reszkető kezeibe temette az arcát. Hangtalanul sírt és hallgatta a szíve vad zakatolását. Úgy érezte, hogy valamilyen jéghideg borzongás fut rajta végig. A bőrét égette a nap, ő mégis fázott. Remegett a belseje, összeszorult a gyomra és hányinger környékezte.
Újból eszébe jutottak az orvos szavai:
– Négy centiméteres daganat van a jobb mellében. A hóna alatt is megnagyobbodtak a mirigyek. Sürgősen meg kell műteni.
Akkor nem hitte el, hogy mindez vele történik.
– Én nem mehetek be a kórházba. Otthon van a súlyosan beteg lányom, akit egy autóbaleset ért. Teljesen magatehetetlen… és ott van a másik is, olyan kicsi még. Nem hagyhatom őket egyedül. – dadogta zavarodottan.
– Azonnal meg kell műteni, különben meg fog halni. Érti asszonyom? Így se tudok semmi biztatót ígérni, de legalább megpróbáljuk.
Ilonka előtt ismét peregni kezdtek az elmúlt nehéz évek emlékképei.
Ismerősei szeméből sem olvasott ki sok jót, amikor megtudták, hogy rákos beteg.
– Szegény! – sóhajtozták, de látszott rajtuk, hogy nem bíznak a felépülésében.
Már ő is kezdte elhinni, hogy itt a vég. Eddig tartott az élete. Napról-napra soványabb lett, elvesztette az életkedvét, és mély depresszióba süllyedt. Férje unszolására mégis kés alá feküdt. Kivágták a daganatokat, amputálták a jobb mellét, de ő érezte, hogy ezzel a gyilkos kór nincs megállítva. Gyenge volt, már jártányi ereje se maradt és a kemoterápia is megviselte. Szemeiben kezdtek kialudni a fények.
Visszaemlékezett arra a napra, amikor csontsoványan feküdt a kórházi ágyon, és az egyik fárasztó kezelés után, úgy érezte, hogy feladja.
– Istenem, vegyél magadhoz! Nem bírom tovább ezt a szenvedést. – fohászkodott, és remegő kezeit az ég felé nyújtotta.
És ekkor kinyílt a kórtermi szoba ajtaja, és kacsázó, botladozó léptekkel az ágyához csoszogott fogyatékos kislánya, aki a balesete óta se járni, se értelmesen beszélni nem tudott. A számára megerőltető lépések után, lerogyott a betegágyára, és esetlenül átölelte anyukája nyakát.
– A-nya sze-ret-lek. – nyögte ki a szinte értelmezhetetlen szavakat, de ő mégis megértette.
Ekkor értette meg azt is, hogy neki még élni, harcolni kell. És le kell győznie a gyilkos kórt, mert fel kell nevelnie a lányait. Neki még feladata van ebben az életben!
Nehéz időszak volt, de gyerekei biztató mosolyából és szeretetéből újból és újból erőt merített. Akkor, és öt év múlva – most is.
Partvisára támaszkodva felállt a koszos lépcsőről. Megigazította a melltartójában rejtőzködő betétet, ami a levágott mellét helyettesítette, és fürgén seperni kezdett. Nem gondolt többet az elmúlt nehéz időszakra. Továbbra is – NŐ volt. Feleség és anya volt.
– És az is maradok sokáig! – jelentette ki határozottan és a sötétszürke felhők felé nézett, amelyek ott tornyosultak az égbolton.
– Vihar lesz. – suttogta csak úgy magának.
Ekkor hirtelen feltámadt a szél, süvöltve kicsapta a félig nyitott ablakot, és megtépázta a zugpók hálóját. Az először egy repedésbe menekült, de ahogy elcsitult a vihar, előmerészkedett. Irigylésre méltó türelemmel, mintha mi se történt volna, tovább szőtte, foltozgatta a hálóját.
Ilonka elmosolyodott, mert ekkor értette meg a lét lényegét. Neki is folytatni kell tovább. Még nem jött el az idő, amikor elszakad élete fonala. Még van kiért küzdeni.
Attól a naptól kezdve megrendíthetetlen hittel hitt abban, hogy meggyógyul.
Szerző: Ács Ibolya
Magyar Rákellenes Liga · 2016-02-07 at 19:20
Köszönjük
Kőrösy György · 2016-02-06 at 11:38
Legyenek szívesek publikálják az Én és a rák pályázat díjazott munkáit!
Előre is köszönettel:
Magyar Rákellenes Liga · 2016-02-07 at 19:20
Kis türelmet kérünk, meg fogjuk jelentetni a munkákat a honlapon. Üdv
Hozzászólás nem engedélyezett.