Egy gégeműtött megható beszámolója arról, hogy a közösség melege erőt ad leküzdeni a betegség okozta esetleges rossz közérzetet, segít feldolgozni azt, hogy hozzánk már hűtlenek lettek a szavak.
„Hozzám már hűtlen lettek a szavak…”
Babits Mihály csodálatos szavai ötlöttek eszembe, amikor gégeműtétem után kezdtem magamhoz térni kábaságomból. Aztán a következő kérdés: hogyan tovább? Noha tudtam jól, milyen következményei lesznek a műtétnek, el is képzeltem azokat, mégis mellbevágott az immár valós tény: hozzám már hűtlen lettek a szavak. Hozzám, akinek mint egykori magyartanárnak, valamikori színjátszónak – ahogy mondani szokták- kenyerem és szenvedélyem volt a szép magyar beszéd… Mit mondjak? Voltak vidámabb napjaim.
Aztán eszembe jutottak Csarkó főorvos úr műtét előtti szavai arról, hogy vannak lehetőségek egyfajta beszédmód, az úgynevezett nyelőcsőbeszéd elsajátítására. Mindjárt be is mutatta a dolog lényegét. Egyúttal azt javasolta, szorgalmasan járjak el szerdánként a foniátriai foglalkozásokra.
Miután kitelt az időm, hazamentem a kórházból és vártam az első szerdát, a foniátriai foglalkozások délutánját.
Bevallom, kissé ódzkodva mentem az első foglalkozásra. Azt nagyjából sejtettem, mit takar a foniátria kifejezés, de arról sejtésem se volt, hogy működik ez a gyakorlatban. Meg aztán összejönni egy csomó idegen emberrel? Ki tudja, hogyan fogadnak egy „beszédhibás” embert?
Akkor nyugodtam meg némiképp, amikor a foglalkozásnak helyt adó szoba előtt megláttam néhány, hozzám hasonlóan „nyakbavalót”, azaz kanült viselő hölgyet és urat, akik közül néhányan vidáman beszélgettek. Jó helyen járok? Hiszen ezek az emberek szinte tökéletesen beszéltek, csak a hangjuk tűnt furcsának.
Aztán megjött Julika, aki az osztály asszisztenseként a csoport védangyala, a klubélet főszervezője. Mert néhány percnyi ismerkedés után kiderült számomra: nem valamiféle foniátriai „iskolába” kerültem, hanem vidám emberek közösségébe.
A foglalkozás kezdete előtt sok mindenről szó esett: gyerekekről, ill. többnyire unokákról, közös szalonnasütésről, kirándulásról, csak egy valamiről nem: a betegségről.
Néhány percnyi gyógytorna után megjött Pribelszky főorvosnő és megkezdődött a foglalkozás. De ez nem igazán érdekes.
A lényeg a közösségi élet: a már említett közös programok; az, hogy a klubtagok többsége élete párjával (aki egészséges) jön a foglalkozásokra és a közös programokra; hogy többen tíz vagy annál is több éve járnak a foglalkozásokra, holott az állapotuk ezt egyáltalán nem indokolja; hogy megünneplik (ill. megünnepeljük) a név- és születésnapokat (ez utóbbiból kettőt is: a valódit és a műtét évfordulóját, hatalmas süti partit tartva).
November 6-án aztán kitágult a kör: a Magyar Rákellenes Liga hagyományos találkozójára került sor a kórház kultúrtermében. A rendezvényre szeretettel várták és fogadták a daganatos betegeket. Szinte teljesen megtelt a terem. Sajátos módon most is megfigyelhető volt a jó értelembe vett csoportszellem működése: egy csapatban foglaltak helyet az azonos betegséggel vagy egy időben kezelt betegek.
Elsőként az Egészségügyi Szakközépiskola két tanulója énekét élvezhettük, majd prof. dr. Simon Tamás Ph.D, a Magyar Rákellenes Liga elnöke köszöntötte a megjelenteket.
A találkozó legizgalmasabb programpontja a Fül-orr-gégészet nemrég kinevezett vezetője, dr. Karosi Tamás Ph.D főorvos úr előadása volt, aki egyebek mellett egy viszonylag új, a gégeműtöttek számára jelentős eszköz, a gégeprotézis működésétről, beültetésének előnyeiről, esetleges hátrányairól beszélt.
Végezetül a Miskolci Nemzeti Színház két ifjú művészének csodálatos énekhangjában gyönyörködhettünk.
„Hozzám már hűtlen lettek a szavak” idéztem a gégerákos Babits Mihály versét, aki műtétje után úgynevezett beszélgető füzetei segítségével érintkezett szűkebb és tágabb környezetével. A kezem ép, nagyjából a szemem is, mindig akad a közelemben papír, ceruza… Mi itt a probléma? Mindenütt találok legalább egy olvasni tudó embert!
És ott a sok-sok példa: azok a lassan barátaimmá váló társak a foniátriai „klub”-ból, akik hol a kissé furcsa nyelőcső beszéddel, hol a gégemikrofon segítségével idézik a közös emlékeket, mesélik az unokák hőstetteit, „osztják az észt” nekem, a kezdőnek, hogyan legyek úrrá a nehézségeken.
Társaim zöme sokszor a megye távoli településeiről utazik szerdánként a klubfoglalkozásokra, noha többüknek már nincs szüksége foniátriai segítségre. Miért teszik meg hetente a sokszor hosszú utat? A válasz egyszerű: mert a közösség melege erőt ad leküzdeni a betegség okozta esetleges rossz közérzetet, segít feldolgozni annak tudatát, hogy hozzánk már hűtlenek lettek a szavak.
Pigay Imre