(ha a YouTube-os videó nem működne:)
„Az ember legjobb gyógyszere a másik ember” – a híres orvos, Paracelsus bölcs meglátása ötszáz év elteltével is érvényes. Jól példázza a mondatban rejlő igazságot Czinke Krisztina, aki a Magyar Rákellenes Liga kampányának arcaként ország-világ előtt vállalta daganatos betegségét, és önkéntes szolgálata révén maga is támogató közösségre lelt.
Több mint egy év telt el azóta, hogy elmesélted, miért kapcsolódtál be a Magyar Rákellenes Liga hatvani alapszervezetének munkájába. Milyen élményeket szereztél a betegekkel töltött idő alatt?
Felemelő élményt jelentett számomra, hogy bejárhattam a betegekhez a kórházba. Jó érzés volt megtapasztalni, hogy harminc-negyven perc beszélgetéssel mosolyt tudtam varázsolni a betegek arcára. Ezzel a magam módján adhattam nekik valamit, aminek révén jobban tudtak hinni a felépülésükben. Nagyon szerettem foglalkozni velük, ezért is sajnálom, hogy a saját betegségem miatt fel kellett függesztenem egy időre az önkéntes munkát.
Azok kedvéért, akik nem olvasták a tavaly megjelent interjút: 2013 szeptemberében szembesültél a méhnyakrák diagnózisával, túl a műtéten és a sugárterápián nyilatkoztál először lapunknak. Mi történt veled azóta?
A beszélgetésünk után nem sokkal, tavaly májusban találtak egy foltot a tüdőm bal felső lebenyén, amely novemberre a duplájára nőtt. Idén januárban megoperáltak, de februárra újabb két áttét keletkezett, ezúttal a bal alsó lebenyen. Ezért az orvosaim áprilisban egy biológiai és kemoterápiával kombinált infúziós kezelést indítottak el, amelyet egy éven keresztül fogok kapni. Úgy tűnik, nincs „pihenőidő”, újra el kell viselnem a mellékhatások okozta rosszulléteket és mire ez az interjú megjelenik, sajnos már hajam sem lesz. Éppen azon tanakodtam, hogy honnan fogok parókát szerezni, amikor is Lazányiné Magdika, a Liga hatvani alapszervezetének és segítő szolgálatának vezetője arra kért, látogassam meg. Három parókával várt, mindegyiket Pestről küldték, hogy válasszam ki közülük a leginkább hozzám illőt. Kimondhatatlanul megörültem, mert a paróka sokat segít majd, hogy a tükörbe nézve ne érezzem még szerencsétlenebbnek magam. Ez a gesztus remekül példázza, hogy mennyire odafigyelnek ránk és gondoskodnak rólunk a Ligában.
Hogyan kerültél kapcsolatba a Ligával?
A párom korábbról ismerte Lazányiné Magdikát, és amikor beteg lettem, megkereste, hogy segítséget kérjen tőle, mert tudta, hogy egymagunk nem leszünk képesek megbirkózni ezzel a problémával. Igazi támogató, baráti közösségbe kerültem, amelynek tagjai a kezelések összes fázisában mellettem álltak. Magdika igen tapintatos, nem akar telefonon zavarni, de rendszeresen ír nekem, és kéri, hogy számoljak be a történtekről. Még azt is felajánlotta, hogy ha a férjem éppen nem ér rá, elkísér a kezelésre és utána hazavisz. Amikor Pesten műtöttek, a Liga fővárosi alapszervezetében dolgozó Strommer Pálné Szilvi látogatott meg és öntötte belém a lelket. Nagyon sokat jelent nekem, hogy nem hagynak magamra egy pillanatra sem.
Erre mondják, hogy a sors nem csak elvesz, hanem ad is…
Így van, és mindannak ellenére, ami történt velem, szerencsés embernek tartom magam, mert több oldalról is érzem a támogatást. Van egy társam, akiben maradéktalanul megbízhatok, aki ott van mellettem, ha rosszul vagyok, és minden ügyes-bajos dolgot elintéz, hogy nekem csak a gyógyulásra kelljen koncentrálnom. Emellett rengeteget számít, hogy nagyon jó orvosok kezében vagyok itt Hatvanban, és Pesten, az Uzsoki utcai Kórházban is, akik mindent megtesznek a gyógyulásomért. A Ligának köszönhetem, hogy pszichológustól is kapok segítséget: figyel rám, meghallgat és tanácsokat ad. A hatvani alapszervezeten keresztül eljutottam az ún. Simonton tréningre, ahol arra tanítanak, hogyan oldhatunk meg bizonyos problémákat a gondolat teremtő erejével. Ez a módszer nagyon hasznosnak bizonyult például abban, hogy leküzdjem az infúziós állvány látványától rám törő hányingert. Amikor bekötik az infúziót, elképzelem, hogy az ereimbe áramló gyógyszer egy hadsereg, amelynek az a dolga, hogy megtalálja és legyőzze a szervezetemben az ellenséget. Ezek az apró „trükkök”, a meditáció és a zenehallgatás már nem egyszer kilendített a mélypontról. Ahogy telnek a napok, egyre inkább rájövök arra, hogy ha már egyszer erre a kényszerpihenőre kárhoztatott a betegség, meg kell próbálnom kiélvezni a „nyugdíjas lét” előnyeit. Amikor hazafelé tartok az orvostól, megtehetem, hogy leüljek egy padra, nézelődjek, hallgassam a madarak énekét. Ilyesmire nincs idő, ha az ember dolgozik. Ma már az apró dolgoknak is örülni tudok. Például annak, hogy elmúlik egy masszív rosszullét és újra van erőm kiporszívózni a lakásban, tenni-venni a kertben.
Mióta kapod az újfajta terápiát?
Április 11-én kezdődött a kezelés. Amikor beléptem a kezelőhelyiségbe, egy hölgy ült az egyik székben, a többi még szabad volt. Kipróbáltam az egyiket, a másikat, majd hirtelen ötlettől vezérelve behuppantam a hölggyel szomszédos székbe. Nagyon zaklatott volt, mert – mint mondta – rettegett attól, hogy ki fog hullani a haja. Idegessége miatt többszöri próbálkozás ellenére sem tudták megszúrni. Elkezdtünk beszélgetni, és kiderült, hogy sorstársak vagyunk: őt is méhnyakrákkal műtötték, vele is hajszálpontosan ugyanaz történt, mint velem. Tíz perc elteltével annyira megnyugodott és ellazult, hogy a nővérnek végre sikerült megszúrnia. De nem ő az egyetlen sorstársam, akivel megismerkedtem. Egy másik lány például, akinek a méhnyakrákja szintén a tüdejére adott áttétet, ma már olyan jól van, hogy talán megússza a további kezeléseket. Amikor ilyen eseteket látok magam körül, kezdem elhinni, hogy egyszer én is túljuthatok ezen a betegségen.
Az a legfontosabb, hogy bízni tudj a gyógyulásodban. Ahogy sok más betegnek reményt adtál, úgy saját magadban is hinned kell.
Igen, tudom, hogy ezt kell tennem. Amikor először voltam kórházban, a szomszédos ágyon fekvő hölgy egy napon azt mondta, hogy velem álmodott és egész éjjel értem imádkozott. Ajándékba kaptam tőle egy könyvet, amelynek a címe „Csodálatos gyógyulás”. Ez egy jel volt, és ahogy visszagondolok a betegségemre, egyre több hasonló momentum jut az eszembe. Minden egy irányba mutat: fel kell épülnöm, mert feladat vár rám. Sokan szurkolnak nekem, és a Ligában is számítanak a munkámra. A múltkor Magdika azt mondta, minél hamarabb szedjem össze magam, mert nagy szükségük van rám. Nem okozhatok nekik csalódást, hiszen ők a második családom…
Boromisza Piroska
