Hazánkban a szív- és érrendszeri megbetegedések mellett a daganatos elváltozások szedik a legtöbb áldozatot. Napjainkban még mindig tartja magát az a téves elképzelés, hogy a daganatos diagnózis egyet jelent a gyógyíthatatlan betegséggel és a viszonylag gyors elmúlással. Szerencsére ez nem így van, mivel a szűrések terjedésével egyre több korai stádiumú beteg kezelését lehet időben elkezdeni, ami akár a teljes gyógyulást is jelentheti.
Sajnos társadalmunkban még mindig jelen van a rákos betegek stigmatizálása, így a kórházi kezeléseken túl, a fizikai, biológiai ellátásuk után lelki problémáikkal sokan maradnak egyedül. A betegség, legyen szó bármilyen elváltozásról, mindig az ember bio-pszicho-szociális egységében okoz sérülést. A csonkolásos műtétek után megváltozik a testkép, a családon belül elfoglalt hely módosulhat, az egészségi problémák megjelenhetnek a munkahelyen. Ezek olyan feldolgozatlan feszültségek, amelyeket még a legfelkészültebb, legempatikusabb orvosok sem tudnak feloldani, hiszen a mai egészségügy erre nem teremt időt és lehetőséget. Tapasztalatom szerint ilyenkor egy gyógyult betegtárs, egy olyan segítő, aki átlátja és átérzi ezeket a nehézségeket, sokat tehet a krízisben lévő betegért.
A mozgás, a tánc különböző formái évezredek óta nagy szerepet játszottak az emberek életében. Elég csak a tűz körül táncoló sámánok eksztatikus képét magunk elé idézni, vagy a táltosok mágikus mozgásrendszerére gondolni. Ösztönös tudásukkal a mozgás felszabadító erejét használták a pszichikai energiák felerősítésére. A huszadik század elején Marion Chace volt az, aki Amerikában először alkalmazott táncterápiát a modern orvoslásban.
Felfigyelt arra, hogy óráit előszeretettel látogatják a háborúból visszatért veteránok, akiknek sokat segített a mozgás abban, hogy megszabaduljanak kínzó emlékeiktől. Ezután a washingtoni St. Elizabeth Kórházban az ott dolgozó pszichiáterek kérésére már kimondottan betegeknek indított csoportokat, és a sikere meggyőző volt. Az azóta eltelt évtizedekben a mozgás- és táncterápiáknak számos változata alakult ki, a hangsúlyt minden irányzat máshová helyezi, de a lényege változatlan: nehezen kimondható problémák kommunikálása testünk nyelvén.
A hastánc eredeti nevén orientális, vagyis keleti tánc. Mai nevét csak Napóleon katonái adományozták neki, amikor Egyiptomban először találkoztak vele a 19. században. Az európai tánckultúrától annyira távol álló mozdulatok miatt a danse du ventre, hastánc elnevezést adták neki. Eredetét tekintve nem színpadi tánc. Évezredek óta az arab asszonyok egymás között táncolták és nemzedékről-nemzedékre öröklődött. E tánc mozdulatai úgy fejlődtek ki, hogy a női testet megerősítse, hajlékonnyá, rugalmassá tegye. Legősibb funkciója a termékenységi tánc volt, amikor is a szülő nőt körbevették a törzs nő tagjai és mind ők, mind a szülő nő táncoltak: világra táncolták a gyermeket. Bizonyos vonatkozásában a hastánc ma is kapcsolódik a termékenységhez. Egyiptomban ma sem képzelhető el esküvő orientális tánc nélkül. A modern hastánc története kicsit több mint száz éves múltra tekint vissza, a keleti és a nyugati világ különös párbeszéde figyelhető meg rajta.
Először létezett egy tánc, amelyet a nők egymás között végeztek saját összejöveteleiken, ünnepeiken, illetve használtak például a szülésnél; egy olyan társadalomban, ahol a férfiak és a nők világa nagyon elkülönült egymástól, és ahol a nőiesség a házon kívül, férfiak jelenlétében nem volt átélhető. Aztán meglátta a nyugat, így a tánc hamar kikerült saját védettségéből. Először sokan félreértették, kihasználták, a századfordulón azonban a művészek érdeklődése a kelet felé fordult, és az első modern táncosok már sokat merítettek természetes mozdulataiból.
A Százszorszép Hastáncklub életre hívója Szalai Márta, aki az Országos Onkológiai Intézet Fej- és Nyaksebészeti Osztályának vezető főnővére. A szomszédos osztály betegeivel beszélgetve figyelt fel arra, hogy a csonkolásos műtétek nem csak fizikai, de igen komoly, elhúzódó lelki megterhelést jelentenek a hölgyeknek. Mivel szabadidejében már évek óta foglalkozott hastánccal, úgy gondolta, egy ilyen abszolút nőies mozgásforma segíthetne az önbizalmukban, nőiességükben megrendült hölgyeknek. 2005. március 8-án, nőnapon indította útjára a rehabilitációs hastánccsoportot, amit nagy megdöbbenéssel fogadott mindenki. Eleinte az órákat látogató hölgyek, asszonyok maguk is kételkedtek Márta ötletében, tréningruhában, vastag pulóverekben próbálták kecses mozdulatait utánozni. Idővel a sorsközösség, az egyre mélyebb beszélgetések, a megnyíló szájak és szívek felszabadultabbá tettek mindenkit.
Jelenleg a csoportnak 15 tagja van, az életkoruk 30-70 év között változik és hetente egy alkalommal, 2X45 percig kényeztetik magukat a lágy, arab dallamokra. A hölgyek között a legtöbben emlőműtöttek, de vastagbéldaganat, agydaganat és nőgyógyászati rákbetegség is előfordul közöttük. Elmondásuk szerint a vastag, mindent takaró ruhadaraboktól való megszabadulás után a legnagyobb lépés az volt számukra, hogy megbarátkozzanak a táncterem hatalmas falfelületét beborító tükörrel, ahol leplezetlenül szembesültek saját magukkal óráról órára. Ez a mozgásforma növeli az izmok feszességét, lazítja az izületeket, növeli az állóképességet, segít a helyes testtartás elsajátításában és javítja a koncentrációs készséget.
Lélekre gyakorolt hatásaként minden hölgy kiemelte, hogy segít elfogadni a saját testüket, növeli az önbizalmat, ellazít, stresszmentessé tesz, magabiztosságot ad és erősíti a női vonzerőt. A férjek hozzáállásáról érdeklődve a válasz kamaszlányos kuncogás volt. A hivatalos válasz végül az lett, hogy a férjek nagyon örülnek, és az egyre szaporodó fellépések után büszkén ölelgetik asszonyaikat, akik nem pusztán egy rettegett betegség viselői, de bátor vállalói is. Ma már annyira ragaszkodnak ehhez a különös keddi elfoglaltságukhoz, hogy még az embert próbáló kezelések (kemoterápia, sugárkezelés) után is „beugranak” látogatóba. Ha nem tudnak táncolni, akkor csak „pletykálkodnak”, gyönyörködnek a többiekben és élvezik a muzsikát.