Dr. Alföldi Vilma: Én és a rák

  ” Jelszó:…és akkor – magától- éled a remény…”

 

“13 éve kezdődött

2004 nyarán kezdtem magam furcsán, fáradtan, majd kifejezetten rosszul érezni. Magamnak sem tudtam megfogalmazni, hogy mi bajom van, de abban egészen biztos voltam, hogy valami nincs rendben. Voltaképpen nem voltak fájdalmaim, csak azt vettem észre, hogy nagyon-nagyon fáradt, kimerült vagyok. Hazatérve a munkából szinte azonnal lefeküdtem, amit korábban sohasem tettem. Elmúltam 59 éves főállásban meglehetősen sokat dolgoztam, a munkámat szerettem, nem gondoltam, s ma sem gondolom, hogy ez okozta volna problémámat.

A kevés tünettel jelentkező, leletekkel nem igazolható betegek panaszaival nehéz mit kezdeni: nem érzem jól magam, fáradt vagyok, nem nyújt túl sok információt egy diagnózishoz. Háziorvosom, is tanácstalan volt, a szokásos rutinvizsgálatok negatív leletei után, arra ösztönzött, hogy menjek el végre nyugdíjba, pihenjek többet, foglalkozzak az unokáimmal és megoldódnak a gondjaim.

Ösztönösen éreztem, hogy itt másról van szó. Akkortájt olvastam Márai Sándor: Rendelés előtt című novelláját, melyben a híres orvos ebéd közben veszi észre, hogy elhanyagolt felesége rosszul néz ki. Szól, hogy rendelés előtt szeretné megvizsgálni, közben attól fél, nehogy a rettegett választ kapja a feleségétől is: Nem fáj semmi, csak nem érzem jól magam.

Pontosan ez a válasz hangzott el.  A nyakán egy kőkemény, diónyi csomót talált, s mint kiderült az asszony két hónap alatt 5-6 kilót fogyott. A férj meghökkent. …neveletlen kisgyerekek maradnak anya nélkül, 8 hónap, talán egy év és egyre rosszabb állapot… Mit mondjon most….?  Semmi fiam, kimerült vagy. El kell utaznod a tengerhez. Közben Ő is tudta, hogy az asszony mindent tud, látta a tekintetéből. Az 1930-as években ez a betegség még gyógyíthatatlan volt, a túlélés az egy évet sem érte el.

A sok eredménytelen vizsgálat után a Szent Rókus Kórház egy kiváló diagnosztája dr. Román Edit főorvos alapos kikérdezés és fizikális vizsgálat után, sürgősségi CT vizsgálatot kért, melynek során megtalálták az 5x5x8cm-es nagyságú daganatot a jobb mellékvese közelében. Román főorvosnő ezzel a vizsgálattal valószínű, hogy megmentette az életemet. A vizsgálat előtt arra gondoltam, hogy ha Ő sem talál semmit, akkor beletörődök abba, hogy az öregedés ezzel jár. A hosszú halogatás valószínű rontotta volna gyógyulási esélyeimet. A Rókus kórházból az Országos Onkológiai Intézetbe kerültem. A CT alatt végzett biopszia: folliculus centrum sejtes, III/xA klinikai stádiumú non-Hodgin lymphomát igazolt. Azt követően a Hematológiai osztályra kerültem, ahol dr.Schneider Tamás főorvos lett a kezelőorvosom. Indulásként teljes kivizsgálást végeztetett. Nagyon nagy könnyebbség volt, hogy a külső intézetekbe küldött vizsgálati mintákat is levették az osztályon és továbbították a vizsgálati helyekre. 10-15 nap után valamennyi eredmény elkészült, ami lehetővé tette a diagnózis pontosítását és a kezelés megkezdését.

Hogy mit éreztem akkor, meglepődtem, megsértődtem, nem érttettem, az azonban nem ért váratlanul, hogy valami komoly bajom van, de arra nem számítottam, hogy ez korunk retteget betegsége a rák lesz.

Addig úgy éreztem, hogy velem nem történhet különösebb, nem is történt, családomban 80 körül szoktak agyvérzésben 1-2 nap alatt vagy azonnal meghalni. Én is ezt kívánnám magamnak. Magabiztosságom megingott, meg kellett keresnem új „identitásomat”, viszonyulásomat a betegséghez. Ez nem volt könnyű. Zavarban voltam, rá kellett jönnöm, hogy hamis biztonságérzetem megdőlt, s ez velem is megtörténhet, mint ahogy meg is történt.

Orvosom látta, valószínű jól ismeri az új betegek reakcióit, nyugodtam elmagyarázta a betegség jellemzőit, a kezelés menetét, várható kilátásait, időnként le is írta, hogy mit, miért és hogyan. Biztosított arról is, hogy bármiről, bármikor nyugodtan kérdezhetek. Cserében őszinteséget kért: tájékoztassam, ha esetleg természetgyógyászati szereket és egyéb vitaminokat is szedek.  Biztosítottam arról, hogy eszembe sem jutott „természetgyógyászhoz” fordulni. 2005 februárjában elkezdtük a kemoterápiás kezelést, háromhetenként 8 kezelést kaptam. Időnként a fehérvérsejt számom a megengedett szint alá csökkent, ilyenkor injekcióval pótolták.  A kezeléseket viszonylag jól viseltem, végig dolgoztam. A hajam kihullására és a kezelések alatti és utáni hányingerre felkészültem. Közben elfogadtam a betegségemet.  Láttam az intézetben nálam jóval fiatalabb és sokkal rosszabb állapotban lévő betegeket is, s elszégyelltem magam korábbi méltatlankodásom miatt. Rádöbbentem, hogy ez a betegség, akár 30-40 évvel korábban is jöhetett volna, de nem jött, ezért is hálát adtam a Mindenhatónak, hogy időt adott nekem, gyermekemet felnevelhettem, szüleimet, férjemet elápolhattam és tisztességgel eltemethettem és szakmai utamat is megjártam. Nem kerestem sem okot, sem ürügyet arra, hogy a környezetemet vagy magamat hibáztassam. Megnyugodtam: és akkor Reményikkel szólva.…és akkor-magától- éledt a remény…

A leghitelesebb tanú mindig a gyógyult beteg. A kontrollra jövők mesélték, hogy már 5-8 éve nem újult ki a betegségük. Ez egyezett az orvosom által elmondottakkal. Természetesen a főorvos úr azt is elmondta, hogy ezek a prognózisok statisztikai átlagokra épülnek, de minden beteg egyedileg reagál. Azzal is tisztában voltam, hogy a jó prognózisok ellenére ebbe bele is lehet halni. Ezzel is számoltam.

2005 júliusában sikeresen befejeződött a kezelés, a daganat babszem nagyságúra összezsugorodott. Kezelésemet, klinikai kísérlet keretében folytattuk. A kísérlet során még 12 immunterápiás kezelést kaptam, 2 havonta. Azóta, rendszeresen 3 havonként járok kontrollra, ahol a manuális vizsgálaton túl, labor, mellkas röntgen és ultrahang vizsgálatokat is végeznek.

Számomra már a kezelés elején nyilvánvalóvá vált, hogy a főorvos úr nemcsak kitűnő orvos, hanem JÓ EMBER is, mindig teljes mértékben megbíztam benne. Köszönet érte. Az Ő emberséges magatartása segített, hogy a pillanatnyi rettenet után elfogadtam ezt az állapotot, a legnehezebb időpontokban sem estem pánikba, meg tudtam őrizni méltóságomat, talán ennek is köszönhetem, hogy 15 év után is teljes remisszióban vagyok. Soha nem merült fel bennem a miért pont én, értelmetlen kérdése. Nem hibáztattam sem magamat, sem másokat. A szokásos kérdés mit adott nekem ez a betegség? Nem tudom, talán annyit, hogy átgondoltam az életemet és ez megnyugvással töltött el, elfogadóbbá tett!  Meggyőződtem arról, hogy szűkebb és tágabb környezetem nagy empátiával fordult felém, soha, sehol sem éreztem a ma oly gyakran hangoztatott kirekesztést.

Segített a Magyar Rákellenes Liga is. Rendezvényein igényes előadók biztosításával lehetővé teszi a betegséggel és az egészséges életmóddal kapcsolatos kérdések kötetlen megvitatását. A klubnapokon egymást segítő kapcsolatok, barátságok születnek. Külön kiemelném a több éve működő irodalmi terápiás foglalkozásokat, ahol értékes irodalmi művek megbeszélésén keresztül ismerkedünk saját magunkkal, a világgal és a többiekkel.”

 

Budapest, 2017. június

Kategóriák: Az én történetem

Kapcsolódó bejegyzések

Az én történetem

“Hiszem, hogy meg fogok gyógyulni!”

Kónyáné Ferencz Tünde története 2016 februárjában fürdés közben véletlenül fedeztem fel egy csomót a mellemben. Mivel fájt, izgalom nélkül mentem el másnap a sebészetre, ahol beutalót kaptam egy komplex emlő vizsgálatra. Egy hét múlva a Olvass tovább...

Az én történetem

“Minden figyelmeztetés és kopogtatás nélkül tört be az ajtón a betegség”

Moné Éva Betegségem története “A magyar nyelvtanban a „rák” szó, az azonos alakú szavak közé tartozik. Kiejtés szerint egyformák, a jelentésük azonban nem ugyanaz. Gondolhatunk egy állatfajtára is, meg egy betegségre is.Minden figyelmeztetés és kopogtatás Olvass tovább...

Az én történetem

“Optimizmus”

Pappné Ráduly Irma története „Tudjunk jóba lenni a világgal, és a világ visszamosolyog ránk” / Tatiosz /         „Anyu büszke vagyok Rád” “Gyönyörű, őszi nap, melengető sugaraiban sütkéreztem a kertünk teraszán. Gondolatban kissé elkalandoztam. A Olvass tovább...