Búcsúzunk egy kedves tagunktól egy általa írt cikkel: 

Egy gégeműtött beteg vallomása

A közösség melege erőt ad leküzdeni a betegség okozta esetleges rossz közérzetet, segít feldolgozni azt, hogy hozzánk már hűtlenek lettek a szavak.

Babits Mihály csodálatos szavai ötlöttek eszembe, amikor gégeműtétem után kezdtem magamhoz térni kábaságomból. Aztán a következő kérdés: hogyan tovább? Noha tudtam jól, milyen következményei lesznek a műtétnek, el is képzeltem azokat, mégis mellbevágott az immár valós tény: hozzám már hűtlen lettek a szavak. Hozzám, akinek mint egykori magyartanárnak, valamikori színjátszónak – ahogy mondani szokták- kenyerem és szenvedélyem volt a szép magyar beszéd… Mit mondjak? Voltak vidámabb napjaim.

Aztán eszembe jutottak dr. Csarkó főorvos úr műtét előtti szavai arról, hogy vannak lehetőségek egyfajta beszédmód, az úgynevezett nyelőcsőbeszéd elsajátítására. Mindjárt be is mutatta a dolog lényegét. Egyúttal azt javasolta, szorgalmasan járjak el szerdánként a foniátriai foglalkozásokra.

Miután kitelt az időm, hazamentem a kórházból és vártam az első szerdát, a foniátriai foglalkozások délutánját.

Bevallom, kissé ódzkodva mentem az első foglalkozásra. Azt nagyjából sejtettem, mit takar a foniátria kifejezés, de arról sejtésem se volt, hogy működik ez a gyakorlatban. Meg aztán összejönni egy csomó idegen emberrel? Ki tudja, hogyan fogadnak egy „beszédhibás” embert?

Akkor nyugodtam meg némiképp, amikor a foglalkozásnak helyt adó szoba előtt megláttam néhány, hozzám hasonlóan „nyakbavalót”, azaz kanült viselő hölgyet és urat, akik  közül néhányan vidáman beszélgettek. Jó helyen járok? Hiszen ezek az emberek szinte tökéletesen beszéltek, csak a hangjuk tűnt furcsának. Aztán megjött Julika, aki az osztály főnővéreként a csoport védangyala, a klubélet főszervezője. Mert néhány percnyi ismerkedés után kiderült számomra: nem valamiféle foniátriai „iskolába” kerültem, hanem vidám emberek közösségébe.

A foglalkozás kezdete előtt sok mindenről szó esett: gyerekekről, ill. többnyire unokákról, közös szalonnasütésről, kirándulásról, csak egy valamiről nem: a betegségről.

Néhány percnyi gyógytorna után megjött dr. Pribelszky Erzsébet főorvosnő, akivel megkezdődött a foniátriai kezelés. Különböző módszerek elsajátíttatásával igyekezett a főorvosnő visszavezetni minket a beszélők világába. Hogy milyen eredménnyel? Nagyszerűvel! Hiszen azok, akik rendszeresen eljárnak a foglalkozásokra, és otthon is szorgalmasan gyakorolják a tanultakat, azoknak esélyük van arra, bizonyos-nem kevés- idő elteltével többé-kevésbé zavartalanul kommunikáljanak környezetükkel. Én magam még kiscsoportos vagyok.

A rendszeres együttlétek során (amelyen a hozzátartozók is részt vesznek) lassan-lassan kialakult egy nagyszerű közösség, amelynek tagjai már nemcsak beteg-és sorstársak, hanem barátok is lettek. Jó hogy, volt és van kivel megbeszélni az aktuális gondokat, vannak sorstársak, akik tanácsokkal lássanak el – saját tapasztalatok alapján – a betegségünkkel kapcsolatban. Sokan közülünk feljárnak az osztályra, biztatást adni a műtétre váróknak, saját példájukkal reményt adni a frissen műtötteknek, hogy nincs veszve semmi: van kiút a némaságból; akikkel meg lehet beszélni az élet nagy kérdéseit, a családi problémákat éppúgy, mint az örömöket. Nem csoda hát, hogy sokan még évek múlva is visszajárnak, holott már semmi szükségük foniátriai kezelésre.

Tisztában vagyok azzal is, hogy olykor a beteg és a családtag depresszióssá válhat, szorongást, dühöt, rémületet érezhet. Az is lehetséges, hogy érzéseim a reménykedéstől a kétségbeesésig, vagy a bizakodástól a félelemig váltakozhat. Itt ebben a csoportban ez ellen is küzdünk minden lehetséges módon, minden alkalommal, szakemberek – mentálhigiénikus, pszichológus- segítségével.

A lényeg azonban a  közösségi élet: a már említett közös programok; az, hogy a klubtagok többsége élete párjával (aki egészséges) jön a foglalkozásokra és a közös programokra; hogy többen tíz vagy annál is több éve járnak a foglalkozásokra, holott az állapotuk ezt egyáltalán nem indokolja; hogy megünneplik (ill. megünnepeljük) a név-  és születésnapokat (ez utóbbiból kettőt is: a valódit és a műtét évfordulóját, hatalmas süti partit tartva). Sokan messziről (pl. Ózd környékéről) jönnek közénk, vállalva a hosszú utazás fáradalmait, mert ebben a közegben el lehet felejteni minden bajt, mert segítséget lehet kérni és kapni gondjaink megoldásához.

Talán nem hiú ábrándozás, ha azt kívánom, példánk legyen ragadós, és más betegségek alanyai is hozzák létre a maguk közösségeit, baráti társaságait. P. Imre

Kapcsolódó bejegyzések

(A)mit tehetünk, (a)mit tehetek a rák ellen

Meghívó Nemzeti Rákellenes Nap rendezvényre Hatvanba

A Magyar Rákellenes Liga Hatvani Segítő Szolgálat szeretettel meghívja Önt  Nemzeti Rákellenes Nap  rendezvényére Időpont: 2017. április 26. szerda, 14 óra Helyszín: Grassalkovich Művelődés Ház Hatvan, Kossuth tér 24. Program: Köszöntő: Horváth Richárd polgármester úr Gyermekkori daganatok és Olvass tovább...