Az alábbi megtörtént eset szereplője egy 61 éves pszichológus hölgy, aki 20 éven keresztül gyermekekkel foglalkozott, jelenleg pedig felnőtteket tanít. Kálváriája 13 évvel ezelőtt kezdődött egy emlőben talált csomóval. A történet valós – megdöbbentő és elgondolkodtató, hogy a XXI. században ilyen megtörténhet.

Másfél év óta most aludtam először nyugodtan, és már ez is reményt tud nyújtani. Előre bocsátom, nem vagyok depressziós, pesszimista, egészségügy-ellenes, de történetem talán tanulságul szolgál mások számára. 1991 decemberében jobb oldali radikális emlőműtéten estem keresztül, amit sugár- és citosztatikus kezelés követett. A féléves kontrollvizsgálatokon rendszeresen megjelentem, ahol tapintással megvizsgáltak. Öt évvel később – 1996-ban – a műtéti hegben a daganat kiújult, ezért újra megműtöttek. A műtétet követően 25 alkalommal sugárkezelést kaptam.

Időközben, még 1993-ban, csontvizsgálatot végeztek el izotóppal, ami áttétekre utaló eltéréseket mutatott. A vizsgálati leleten rögzítésre kerül, hogy a csontok röntgen vizsgálata javasolt, de ezzel nem foglalkozott senki. Szomorú, de ezt a leletet nem követte sem későbbi kontrollvizsgálat, sem kezelés. Most már tudom, hogy a sugárkezelés az áttéttől érintett csontokban a folyamat terjedését esetleg megállíthatta volna! Számomra érthetetlen, hogy miután egy komoly diagnosztikus értékkel bíró vizsgálatot elvégeztek, a leletben foglaltakat vagy nem olvasta el senki, vagy nem vették komolyan! Akkor sem foglalkoztak vele, amikor egy csípőprotézis műtéten estem át 1997-ben.

A fordulópont 2002 novembere volt, egyre fokozódó fájdalmak jelentkeztek, aminek okát, a csont daganatos érintettségét, az elvégzett CT vizsgálat is igazolta. Kezelőorvosom azt az információt adta, hogy a csontokkal nem lehet mit kezdeni, így további vizsgálatra sincs szükség. Fájdalomcsillapítóként kaptam egy gyógyszert, amit 3 havonta felírtak. Később már csak a vényeket kaptam meg, fájdalmaim elviselhetetlenné váltak, a csontfolyamat előrehaladását a koponya MRI és csontizotóp vizsgálat igazolta. A gyógyszer pedig egyáltalán nem hatott. Kérdésemre a válasz mindig ugyanaz: „a fájdalmaim indokoltak, szedjem az eddig kapott gyógyszert!” Biztosan hatott valamire a gyógyszer, csak nem a fájdalmamra!

Fájdalmam már annyira elviselhetetlen volt, hogy a vizsgáztatást is a lakásomon kényszerültem lebonyolítani. Kértem a háziorvosomat, hogy legalább már ő írjon fel olyan erősebb szert – akár tablettákat, injekciókat, cseppeket, bőrtapaszokat, kúpokat – ami legalább annyira hat, hogy mozdulni tudjak. Válaszként azt kaptam, hogy az erősebb fájdalomcsillapító felírásához szakorvosi javaslatra van szükség, forduljak a kezelőorvoshoz. Természetesen, saját érdekemben, a kérésnek eleget tettem, megkaptam a javaslatot ahhoz, hogy hatékonyabb szert rendelhessen a háziorvos. Végül, amit kaptam, az egy kicsit mérsékelte a fájdalmaimat. Szerettem volna olyan szert kapni, amit nem bevenni kell, mivel hánytam, hanem más módon alkalmazható, azonban a kezelőorvosom azt mondta, hogy amíg nyel valaki, addig neki nincs lehetősége más szereket alkalmazni.

Sokan láttak szenvedni, és egy orvos ismerősöm tanácsára fordultam a Magyar Rákellenes Liga elnökasszonyához, dr. Vasváry Artúrnéhoz, akinek jóvoltából jutottam el egy olyan onkológushoz, aki kifejezetten csontokkal foglakozik. Hamarosan további kemoterápiában és sugárkezelésben részesülök, valamint fájdalomcsillapítással foglalkozó szakorvoshoz küldött. Így kaptam végre olyan szert, amivel elértem, hogy másfél év óta először, és nyugodtan tudtam aludni.

Az egészben talán az a legszomorúbb, hogy az egészségügyben éveken keresztül csak egy „eset” voltam, és nem mint emberrel, személyiséggel foglalkoztak velem.

A fájdalom szubjektív tünet, ezért azt minden esetben egyénre szabottan kell kezelni. Ugyanaz a fájdalom egyik embernél nem okoz különösebb életminőség romlást, míg a másik embernél a hétköznapi életvitelt szinte lehetetlenné teszi.

Az orvos naponta sok beteget lát el, elsősorban az alapbetegség kezelésre összpontosít. Előfordulhat, hogy bizonyos „részletekre”, mint például a beteg fájdalmára nem kérdez rá, a beteg pedig magától nem mondja. Ennek eredménye: a fájdalom kezeletlen maradhat. A fájdalomról még akkor is beszélni kell, ha a kezelőorvos a fájdalom meglétére nem kérdez rá! Helytelen abban a tévhitben lenni, hogy a fájdalom kezelését az otthon található fájdalomcsillapítókkal „bárki” csillapíthatja. Nem mindegy, hogy milyen szert milyen fájdalomra alkalmazunk. A betegnek joga, hogy fájdalmának enyhítésére szolgáló lehetőségekről tájékozódjon, tájékoztatást kapjon.

Legproblematikusabb a tartósan fennálló fájdalom kezelése, mivel ez hetekig, hónapokig, esetleg évekig is tarthat. A fájdalomcsillapítók szedésének már a kezdetekor tisztázni kell azt, hogy mi várható a későbbiekben. A jövőre vonatkozóan biztosat soha nem állíthat az orvos, de tapasztalatai alapján saját meglátásáról nyilatkozhat. Krónikus fájdalom esetén előfordulhat, hogy csak egyre erősebb szerek és egyre nagyobb dózisban biztosítanak kellő fájdalomcsillapító hatást. Ilyen esetekben a tévhitek eloszlatása alapfeltétele a jövőbeni hatékony kezelésnek.

A betegnek tisztában kell lennie az alkalmazott szerek hatásaival, mellékhatásaival, esetleges ellenjavallatokkal. Ezek ismertetése a gyógyszert rendelő orvos kötelezettsége, azonban ha ezt az orvos elmulasztja (tekintettel arra, hogy az orvosok igen túlterheltek), a betegnek akkor is joga az alkalmazott kezeléssel kapcsolatban kérdéseket feltenni. Ilyenkor az orvos természetesen válaszol. A beteg által szedett gyógyszerek alkalmazható maximális adagjának ismerete szintén elengedhetetlen, hiszen a beteg hajlamos az öngyógyszerelésre, különösen a fájdalom váratlan jelentkezése esetén. Ismernie kell, hogy mely gyógyszereket, és milyen adagban lehet bevenni „büntetlenül” alkalmanként, és melyek alkalmazhatóak csak az orvos által előírtak szerint.

Mi a véleménye a történtekről dr. Kismarton Judit betegjogokkal foglakozó jogásznak?

A történet nagyon szomorú, és bízom benne, hogy ez az eset inkább kivétel. Mielőtt a részletekbe mennék, ne feledjük: az orvos is ember. A legnagyobb odafigyelés mellett is előfordulhat, hogy valami elkerüli a figyelmét, ezért minden lényeges és a beteg szempontjából nem világos kérdésekre rá kell kérdeznie! Úgy gondolom, érdemes a betegek figyelmét felhívni az alábbiakra:

1. A jelen eset jó példája annak, hogy megfelelő képalkotó eljárásokkal az áttétek nagyon korán kimutathatóak (1993. év). Ilyen esetben a röntgen szakorvos által javasolt további vizsgálatot el kell végezni, és nem szabad azt gondolni: „a vizsgálat elkészült, a beteg megnyugodhat, mert történt vele valami, az orvos pedig azért, mert tett valamit.” Az elvégzett vizsgálatok értékelése során kapott eredményt a további kezelésnél figyelembe kell venni. Tehát, ha a leleten további vizsgálat elvégzése javasolt, akkor annak létjogosultságáról tájékozódni.

2. 10 évvel később az erősödő fájdalom miatt koponya MRI, és csontizotóp vizsgálat már igen kiterjedt áttétes csontfolyamat esetén a rendelt szer szedése biztos indokolt. Kétségtelenül helyesen tájékoztatták a beteget arról, hogy a fájdalma indokolt. Hogy mindenki megnyugodjon, a beteg gyógyszert kapott, aminek fájdalomcsillapító hatását a beteg nem tapasztalta, bár csontfolyamat esetén a rende
lt szer szedése biztos indokolt. Ilyen esetben a fájdalomkezelést módosítani kell úgy, hogy a beteg életminősége a lehetőségekhez mérten a legjobb legyen. Sokszor tapasztalható még ma is, hogy a betegség és nem a beteg kezelése valósul meg.

3. S ami végképp elszomorító, hogy panaszai ellenére a fájdalom csillapítását elmulasztották közel másfél éven át! Ilyenkor azt gondolom, hogy aki egy fájdalomban szenvedő emberen nem próbál meg segíteni, az vagy maga sem érez fájdalmat, vagy nem látott még szenvedő, jajgató beteget, vagy fél a hatékonyabb szerek alkalmazásától, aminek alapja részben az ezekre vonatkozó szabályozás nem kielégítő ismerete, másrészt félelem e szerek mellékhatásának a kialakulásától, holott az utóbbi jórészt tévhiedelmeken alapul. A szakma, az etika és a jog egyöntetűen kimondja, hogy a beteg fájdalmát minden körülmény között enyhíteni kell, méghozzá úgy, hogy az hatékony is legyen, kevés mellékhatást okozzon. A kellő fájdalomcsillapító hatás elérése ilyen kezeletlen betegnél heteket is igénybe vehet. Egyebekben a hatályos egészségügyi törvény 6. §-a tartalmazza, hogy minden betegnek joga van „fájdalmának csillapításához és szenvedéseinek csökkentéséhez”.

4. A jelen esetben lehet, hogy a beteg talán nem írta le elég színesen, érzékletesen fájdalmát, így nem is igazán talált olyanokra, akik érzékelték volna mondatainak súlyát, bár ha egy beteg nem tud megmozdulni és a fájdalomtól csupán mankóval tud járni, akkor ezt nehéz nem észrevenni! Álláspontom szerint a beteg panaszait mindig komolyan kell venni! Fontos, hogy a beteg részletesen mondja el és írja le fájdalmát (égő, nyilalló, tompa, honnan hová sugárzik, fennállásának időtartama stb.), mert ez elengedhetetlen feltétele a helyes fájdalomkezelési-módnak (kezelési mód alatt értendő: műtét, idegek elroncsolása, injekciós kezelés, akár bőr alá, vénásan vagy folyamatosan, pumpán át a szervezetbe juttatva, krémek, gyógytorna, fizioterápia, TENS, gyógyszeresen, bőrön keresztül tapaszok formájában, szájon keresztül tablettás vagy kapszulás szerek bevitele, cseppek, kúpok stb.) kiválasztásának.

5. A fájdalomcsillapító szerek rendelése minden orvosnak joga és a beteg fájdalma esetén kötelessége is. Semmiféle intézeti vagy szakorvosi javaslat a fájdalomcsillapítók rendelésének nem feltétele. Egyébként a nemzetközi állásfoglalás szerint a beteget az alkalmazandó kezelésekbe aktívan be kell vonni, és ez a fájdalomkezelést is magába foglalja. Egyebekben a hatályos egészségügyi törvény is hasonlóan rendelkezik.

6. Szerencsére a Magyar Rákellenes Liga, mint civil szervezet oly sok ismeret és tapasztalat birtokában van, így a beteget helyes irányba küldte, ahol hamarosan sugár- és kemoterápiás kezelés kezdődik, a beteg fájdalma pedig lényegesen enyhült a legkevésbé megterhelő, de hatékony szerek segítségével. Természetesen a beteg pszichésen is egyensúlyba került azáltal, hogy pontos képet kapott a kezelőorvosaitól, ismét bizakodik a jövőben.

A beteg joga

A fájdalomcsillapítás törvényi szinten szabályozott betegjog. A hatályos egészségügyi törvény az ember „fájdalmának csillapításához és szenvedésének csökkentéséhez” való jogot rögzíti. A törvény nem mondja meg, hogy milyen betegség által kiváltott fájdalmat kell csillapítani, hanem általánosságban a fájdalomcsillapításhoz való jogról beszél. Tehát kiterjesztő értelmezést alkalmazva azt mondhatjuk, hogy minden fájdalmat csillapítani kell. Téves az a hiedelem, hogy bizonyos betegség „csak” akkor betegség, ha egyidejűleg a fájdalom is jelen van. Sok esetben egy megbetegedés első jele a fájdalom.
Elsősorban a kiváltó ok megszüntetésére kell törekedni. Amennyiben erre nincs mód, a fájdalmat akkor is csillapítani kell. A betegnek joga van ahhoz, hogy fájdalmát hatékonyan, a rendelkezésre álló készítmények közül a legkevesebb mellékhatást okozó szerrel csillapítsák, az orvosnak pedig jogi és etikai kötelezettsége, hogy a szakmai szabályokat betartva betegét mentesítse a fájdalmától és szenvedéseitől.

Kategóriák: Egyéb

Kapcsolódó bejegyzések

Egyéb

Dr. Tompa Anna: Globalizáció és egészség

Felelősség magunkért, egészségünkért, családunkért és Földünkért

Alapszervezetek

Apák Napja

2016. március 19-én, Szent József napján szentmise keretében ünnepli a Katolikus Egyház az Apák Napját. A Székesfehérvári Egyházmegyében Spányi Antal megyés püspök kezdeményezésére immár hagyománnyá vált, hogy a plébánosok ezen a napon megáldják az egyházközségükhöz Olvass tovább...

Egyéb

Gyógyulásom története – Új sorozat az egeszsegtukor.hu oldalon

Új sorozatot indítottunk, amiben olyan emberek történetét ismerhetik meg, akik már megküzdöttek a rákkal. Sorsuk és őszinte szavaik nem csak azoknak lehet mankó, akik épp ezzel a kórral küzdenek, hanem azoknak is, akik teljesen egészségesek.